Mackenzie Bryson

Az életem egy mókuskerék, ami soha nem fog megváltozni, mindig ugyanazokat a köröket fogom futni reménytelenül, elveszetten egy jobb jövőről álmodozva mellette. De ez nem fog megtörténni, ahogy eltűnt a városkánk a térképekről és más helyekről úgy a mi életünk is egyszerre csapott át jelentéktelenné. Eddig megvolt az okunk a boldogságra, kirándulhattunk és világot láthattunk majd boldogan tértünk vissza a családunkhoz vasárnapi ebédre. Most meg… minden romokban hever, az emberek lelkivilága olyan, mint egy elpusztult sivatag vagy, mint az apokalipszis után a területek. Meggyötörtek, tele szilánkokkal és bizonytalansággal, érezni a levegőben ezeknek az érzéseknek a bűzét.
Szörnyű látni ezeket a fásult arcokat, lassan már senki nem tud teljes szívből örülni semminek, mert valahogy… nincs kedvük az élőknek az élethez. Azoknak meg pláne nincs, akiknek valamelyik fontos családtagjuk elhagyta Thunder Bay-t. Ez az érzés igazán közel áll hozzám, bár engem nem viselt meg annyira, mint a húgomat, Julie-t. Kettőnk közül mindig Ő volt az érzékenyebb lelkű, amúgy én nem sem vagyok egy tuskó, de muszáj volt tartanom magam előtte.
Belől én is szenvedtem a hiányukban. Nagyon is, és még ma is érzem ezt a pótolhatatlan űrt, amit hagytak. Nem tudták mivel jár a város elhagyása, nem tudhatták, hogy soha többé nem fognak emlékezni ránk, új életet kezdhetnek. De mi? Velünk mi van? Ránk senki sem gondol? Elhagyott, megcsonkított szívünket ki fogja ölelgetni? Gondoskodni rólunk? Felelőtlen banda az egész!
- Ajjj már… - morgok fel mikor meglátom a papíromon keletkezett lyukat, ami a ceruzám miatt került oda. Néha hajlamos vagyok az elkalandozásra, olyankor önkéntelenül is eszembe jutnak a szüleim és az, hogy én mennyire nem vagyok megfelelő szülő. Csak remélni tudom, hogy Julie megvan elégedve mindazzal, amit tettem érte. Nem szeretném, ha csalódnia kéne bennem…
- Kenzy, egy úr van itt és veled szeretne beszélni. Azt mondja, nagyon fontos lenne. – tör be az egyik nővér. Arcán huncut mosoly uralkodik, haja rendezett, mint aki most lépett ki a fodrásztól így munka előtt. Holott én csak holnap reggel mehetek haza az éjszakázás miatt és már itt töltöttem egy estét. Gondolhatom, hogy állhat minden rajtam.
-  Engedd be nyugodtan, nincs semmi fontos dolgom. – bólintottam kedvesen, majd előkaptam egy mentolos cukorkát és bevettem. Rossz szokás a cukorkázás, fogorvosok nem is díjazzák, de amit nem tudnak, nem fáj nekik, nem de?
Mikor belépett a férfi a szobába hirtelen nem tudtam kivel is állok szembe, majd mikor megláttam az ismerős vonásokat úgy szökött minden az emlékezetembe. A majdnem apósom állt előttem, megviselt állapotban, mintha egész éjjel fent lett volna vagy valami hasonló. Hirtelen valami éles fájdalom hasított belém, mintha tudnám mit akarna mondani, vagy legalábbis érzem…a csontjaimban.
- El…elment? – elcsukló hangon kérdezem tőle, reménykedve abba, hogy a válasz nemleges lesz. De az arcát kémlelve nem ezzel a hírrel szolgál. Sokkal rosszabbal.
- Valamikor hajnalban. Hagyott levelet, egyet nekünk a másik pedig neked van címezve. – két lépéssel jön közelebb hozzám és remegő kezekkel nyújtja át a borítékot. Félve, szintén remegő kezekkel veszem el tőle, de nem nyitom ki. Valahogy nem érdekel a magyarázkodása. Hátrahajtom a fejem és az orrnyergemet kezdem el masszírozni, próbálva megakadályozni azt, hogy kicsorduljanak a könnyeim. Sikertelenül. Ha egy kibuggyant azt több száz követi egészen addig, míg nem lesz belőle vízesés.
- Sajnálom Mackenzie… - átszeli az íróasztalnyi távolságot és a vállamat kezdi el simogatni. Ez is csak velem eshet meg, de tényleg…
- Nem az ön hibája. – szomorkás mosollyal arcomon néztem fel rá.
Elvesztettem még egy valakit.
De itt van a húgom.
Julie…

Our roots say we’re sisters, our hearts say we’re friends.