Zarina "Zara" Bradshow

Az elmegyógyintézetben a napok ugyan úgy teltek minden nap. Unalmas monotonitásba burkolózott az egész intézmény, de még a bent tartott betegek is. Senki sem hisztizett, senki nem próbált megszökni, mindenki elfogadta, hogy neki itt a helye, itt kell várnia a gyógyulásra vagy éppen a halálra. Kivéve engem. Én volta a tökéletes ellenpélda arra, amit köznyelven csak monotonnak nevezünk. Én tudtam, hogy nem voltam beteg, még ha az orvosi aktámba az én véleményemmel tökéletesen ellenkező megállapítást is véstek, akkor sem voltam bolond. Skizofrén…  Egy szó, egy kifejezés arra, amit a tudósok és orvosok majdhogynem poénból ráaggatnak minden második emberre a földön, ha az történetesen kicsit másképp látja a világot, mint a többi ember. Bár azt nem mondhatom, hogy jogtalanul járnának el, azt azért igen, hogy kicsit szűk látókörűek. Hogy miért mondom ezt? Mert ha gyerekként képzeletbeli barátai vannak az embernek, az nem baj, mert egyszer az a gyerek majd kinövi, had játsszon csak nyugodtan tovább… Bezzeg, ha egy felnőtt ember beszél magában az utcán, azt azonnal a sárgaházba kell cipelni, mert biztos bolond. Valahogy én is így kerültem erre az átkozott helyre, ahol napi szinten több adag nyugtatót és egyéb színes bogyókat kaptunk, hogy az agyunk még működő része is teljesen leépüljön, és csöndes kis zombikként vánszorogjunk a magunk dolgára. Bár az én idekerülésemnek az oka merőben eltér a többi betegétől. Hiszen, mindenki azért van itt, hogy gyógyuljon, hogy elszigeteljék a társadalomtól, nehogy veszélyt jelentsen arra. Amikor behoztak, a főorvos azt mondta nekem, életében nem látott még olyan esetet, mint az enyém. Az összes orvosi vizsgálat azt mutatta, hogy az agyamban minden rendben van, s az IQ szintem is nagyobb az átlagénál. Akkor mi lehetett a probléma?
Velőtrázó sikoly szakadt fel az ajkaim közül, s vert visszhangot az egész közösségi szobában. Minden szempár engem bámult, az eddig beszélgető betegek és ápolók is mind felém fordultak. Én a szoba egyik sarkában álltam, teljesen neki simulva a falnak és rettegő szemekkel néztem az egyetlen szempárba, ami se nem betegé, sem pedig ápolóé nem volt. Azok az üveges szemek, pedig visszabámultak rám. A férfi holt fehér bőre, mintha hullámzott volna, s talán egyszer, kétszer el is halványodott. Felém lépdelt, szólásra nyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta, csak valami furcsa, hörgő hang, mintha fulladozott volna, mintha nagyon akart volna mondani valamit, de nem tudott.
Arcom elé kaptam a kezeimet, eltakartam az arcomat, hogy ne is lássam azt a valamit. Ekkor azonban meghallottam a suttogást. Libabőr futott végig egész testemen, ahogy közvetlenül a fülem mellől meghallottam a hangokat. Suttogtak, sírtak és jajgattak, én pedig elrántva kezeimet az arcom elől, a füleimre tapasztottam azokat és csak sikítottam, ahogy a torkomból kifért, annak érdekében, hogy elnyomjam ezeket a hangokat.
Na, pontosan ez volt velem a probléma, amiért itt voltam.
Erős kezek ragadtak meg, vasmarkukkal szorították a karomat és kezdtek el rángatni. Kiabálásokat hallottam, hát kinyitottam a szemem és elém tárult az a zűrzavar, amikor az ápolók minden beteget arrébb terelgettek, hogy véletlenül se jöjjenek a közeleme, valamint szélesre tárták előttünk a folyosókat elválasztó ajtókat, hogy ezek a vasmarkú gorillák - akik azért voltak itt, hogy a hirtelen „rohamot” kapó betegeket visszatoloncolják a szobájukba – becipeljenek a szobámba és az ágyhoz szíjazzanak.  Vergődtem a szorításukban, próbáltam kitépni karomat a kezükből, közben pedig könyörögtem, hogy hagyjanak.
- Engedjenek el, kérem! Nincs szükségem gyógyszerre! Jól vagyok, kérem! – könnyek csordultak végig az arcomon. Nem akartam újabb gyógyszereket, nem akartam, hogy mérgezzék az agyamat, hogy tehetetlenné és kiszolgáltatottá tegyenek. A könyörgésem, azonban mit sem hatott. Percek leforgása alatt az üres és fehér szobában találtam magamat, ahol az ágyra raktak, lefogtak, míg a kezeimet és a lábamat az ágyhoz erősítették, s végül egy altatót is „lenyomtak” a torkomon. Egy ideig még vergődtem, próbáltam kiszabadítani a kezeimet és a lábaimat, aztán a szemhéjaim elnehezültek és pillanatok múlva el is nyomott az álom…

A szemeim felpattantak, levegőért kapkodtam, a szívem pedig a torkomban dobogott. Itthon voltam. Az egész elmegyógyintézet, csak egy álom volt. Egy visszatérő és rémséges álom, ami a múltamat újra és újra felhánytorgatta. A hajamba túrtam, s megkönnyebbültem fújtam ki a tüdőmben lévő levegőt. Kezemmel az ágyam melletti komódhoz nyúltam, s tapogatva a tetejét, megkerestem az intézet által előírt gyógyszereimet, amik azóta is remekül működtek és elnyomták a „mumusaimat”. Mióta szedtem, nem láttam szellemeket, nem éreztem, hogy jeges érintések simogatnák a bőrömet, s a suttogások is elnémultak. Jól éreztem magam, nem rettegtem önmagamtól, hanem elfogadtam azt, ami vagyok. Nem voltam normális lány, néha még láttam, ahogy meg-megremegett a levegő előttem, s egy körvonal rajzolódott ki belőle, de semmi több. Apának nem kellett többet attól félnie, hogy megint kárt teszek a szakmai hírnevében és az újságokban és a tévében másról sem lesz majd szó, mint arról, hogy a híres Dr. Bradshow pszichiáter lánya, elmebajtól szenvedve szállíttatták elmegyógyintézetbe. Ez nagyot ütött akkor is a kétszemélyes családunkon, hátha még most megint napvilágot látna, hogy a gyógyszereim és a kezeléseim nem tüntették el teljesen a „látomásaimat”. Bele sem akarok ebbe gondolni. Titokban kell tartanom, de muszáj többet meg tudnom arról, hogy mi ez és miért látok halottakat. Egyszerűen tudnom kell és ki fogom deríteni.

Running from the madhouse, they won't take me back
Got the medicines to give me what I need!