Taking back my love - Mackenzie & Nicholas

Még jó, hogy össze vagyok zavarodva és olyan káosz dúl a fejemben, hogy az sem tudom hol is kellene kezdenem. Talán a szüleimhez kellene inkább tartanom, Ők is biztosan tudnák az összes kérdésemre a választ, ha egyáltalán még akarnak látni ebben az életben, mivel arra sem igazán emlékszem hogyan is váltunk el, semmiben sem lehetek és nem is vagyok biztos, mégis előbb Mackenzie-vel szeretnék találkozni. Kockáztatok mindent, hiszen nincsen már mit elveszítenem. Ezen ponton nem igazán érdekel már se a büszkeségem, se a méltóságom. Teszek az egészre... Azt akarom tudni, hogy mi az, amim volt, amit elveszítettem ahhoz, hogy eltudjam dönteni visszaakarom-e kapni, de ezekre a bizonyos válaszokra akkor is szükségem van. Ez nem lehet csak egy félreértés. Persze az sincs kizárva, hogy kiderül, ráébredek arra, hogy hiba volt visszajönnöm ide, mert igazából semmi sem köt már ehhez a helyhez és nincs is már miért maradnom és újra továbbállok. De azt nem tudnám elviselni... Egy egész életet emlékek nélkül. Lassan haladtam keresztül az utcákon bármi olyat keresve, ami ismerős lehet, de mintha csak egy idegen városban járnék, kelnék, idegen emberek között. Ennek az egésznek így semmi értelme, de minél közelebb kerültem a megadott címhez, annál jobban akartam látni... Halkan bekopogtam, majd hátrébb lépve türelmesen várakoztam, hogy valaki ajtót nyisson nekem. Nem tudom mire számítok vagy mire számítsak, na arról még kevésbé. Talán hiba volt idejönnöm, de most már nem fogok meghátrálni. A fénykép alapján Mackenzie-t biztosan felfogom ismerni, de milyen érzés lesz szemtől-szembe állni vele, a szemébe nézni. Mit fogok látni? Örömöt? Bánatot? Csalódást? Fájdalmat? Vagy talán gyűlöletet?
- Szia... - Emeltem fel rá a tekintetem, de majd elakadt a szavaim abban a pillanatban. Még gyönyörűbb, mint amilyennek képzeltem.

MADE BY TORIE ♥

Nick & Kenzy

Szeretem a szabadnapokat, mert végre alkalmam nyílik rendesen kipihennem magam egy-egy húzósabb nap után. Főleg az ügyelés után esik jól a délig alvás, és ilyenkor áldom az eget, hogy nincsenek szüleim, akik bejönnek és felkeltenek. Mondjuk, így sem lustálkodhatok egész nap, mert a húgomra is kell figyelnem. Nem hagyhatom, hogy az egész háztartást Ő vezesse, főzni is kéne valamit… Annyi dolgom van, hogy igazából azt sem tudom, merre kezdjem, de ez most nem lényeg. Először is ki kéne kászálódni az ágyból és felöltözni. Igen, ezt teszem.
Elég nehezen kelek ki az ágyból, még mindig édeskésen hívogat magához, de nem tehetem. Muszáj valami produktívat is csinálnom a mai nap folyamán ezért gyorsan felkapok magamra pár ruhadarabot, megigazítom a hajamat és felteszem az éjjeli szekrényemen pihenő nyakláncot. Ujjaim között megforgatom a gyűrűt mielőtt a nyakamba tenném. Nagyot sóhajtok, végül egy nagy levegővétel után elindulok a konyhába, hogy valami ételt készítsek, mire megérkezik Julie.
Hangosan megy a kedvenc zenelistám, én pedig énekelek az énekessel együtt, mert miért ne alapon. Minden a helyén van, lassan az ebéd is kész és már épp leülnék a helyemre, amikor is csengetnek. Meglepődök. Ki keresne ilyenkor?
- Julie megint elhagytad a kulcsod? – kérdezem elég hangosan mielőtt kinyitnám az ajtót, és megfagynék. Hitetlenül pislogtam az előttem álló férfira, hirtelen azt sem tudtam álmodok-e vagy ez tényleg a valóság. Végül engedve az érzéseimnek mentem közelebb és öleltem szorosan magamhoz.
- Szia Nick… - húzódtam el pár másodperc múlva, az arcát néztem, hátha látni vélek valamit rajta. De nem, semmi érzelmet nem látok… Talán nem is emlékszik rám… - Hogy kerülsz ide…? A szüleid tudják? – kérdezem meg az első dolgokat, amik az eszembe jutnak, majd beengedem a házba.
- Érezd magad otthon, nyugodtan ülj le. Kérsz valamit?

✖ sok szeretettel <3 ✖ music ✖

✖ K.P ✖

Azt vártam, hogy valami érezni fogok, hogy valamit éreznem kell, nem igaz? De totálisan idegen érzés volt megölelni, mintha csak egy nagyon, nagyon, nagyon régi ismerőssel tettem volna, akit már vagy ezer éve nem láttam és akiről már vagy ezer éve nem hallottam. Nem is tudom igazából mire számítottam. Csak azt gondoltam más lesz, hogy valami megfog változni bennem, amikor megpillantom. És valóban... Soha életemben nem láttam nála gyönyörűbbet, de még csak egy emlékfoszlány se.
- Nem. Nem tudják. Még fogalmam sincs róla hogyan is állhatnék eléjük. Szóval... Ide jöttem. - És ezt is csak csupán - valószínűleg - egy ismerősének köszönhetem, aki felismerte a fényképen, rám pedig nyilvánvalóan azért nézett olyan furcsán, mert együtt vagyunk azon a képen, én mégis úgy viselkedtem, mintha idegenek lennénk, de az az igazság, hogy azok is vagyunk, számomra legalábbis. Bármennyire is próbálok, szeretnék tenni ez ellen, egyszerűen képtelen vagyok. Számtalanszor próbáltam összpontosítani valamire, bármire, azután beláttam, hogy hiába is erőlködöm, nem fog sikerülni, vagyis másképp kell próbálkoznom, valamiképp szembe kell néznem a múltammal és most itt vagyok.
- Az egyetlen dolog, amire szükségem van az az életem és úgy érzem Te képes lennél visszaadni nekem. - Mutattam fel a fényképet, ami megmaradt. Mert az, amit most érzek, annál az ürességnél bármi jobb lehet, még ha az, amit elmond, az amit megtudok fájó is lesz, akkor is tudni akarom, tudnom kell, mert ez a mély, elemésztő üresség... Ez sem jobb.
- Nincs semmi másom, csak egy a térkép, ez a fénykép és még egy a családommal meg még néhány tárgy, de az az igazság, hogy semmit sem jelentenek, mert semmihez és senkihez sem tudom már kötni őket. - A tekintetemben látható némi keserűség és ugyanakkor remény is, hogy az utam felén már túl vagyok, kérdés, hogy ez volt a nehezebbik fele, vagy az még most fog következni.  

MADE BY TORIE ♥

Nick & Kenzy

Itt van. Megint, és örülök is a jelenlétének, de egyben felkavar is. Miért pont most jött vissza? Egyáltalán miért akart visszajönni, ha egyszer elment? Hiányoztunk volna neki? Dehogy, hiszen nincs, hogy emlékezzen ránk, rám… Megöleltem, mert ez a legszebb napom az elmúlt hónapok napjai közül. A barátom, a lelki társam áll megint a küszöbömnél. Vajon csak álmodok? Gyorsan csípjen meg valaki, mert ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Tényleg valóra válnának a kívánságok? Badarság…
- Igazán vicces ezt hallani a szádból Nick… úgy hagytál itt minket, mint eb a… tudod miét. És most nem tudod miként állj eléjük? – hihetetlen ez a férfi! De belém meg mi ütött? Miért kaptam fel hirtelen a vizet egy ilyen dolgon? – Sajnálom… csak… még mindig haragszunk, amiért szó nélkül mentél el. Illetve csak egy levelet hagytál. – ajkamba harapok, és a konyha felé indulok, mert most sokkal, könnyebb háttal állni neki. Úgy érzem, ha tovább néznék, a szemébe menten elsírnám magam. Jelenleg hamar kiborul nálam a bili, pedig nem kéne.
Ez egy boldog nap kéne, hogy legyen! Visszajött Nick, de hozott egy csomókérdést és tisztázatlan ügyet…
Mikor megint megszólal borsódzni kezd a hátam, és egyből visszanézek rá, amikor is meglátom a képet a kezében. Lassú léptekkel mentem vissza hozzá, majd remegő ujjaimba vettem a képet és engedtem. Már nem tiltakoztam a könnyek ellen, hagytam, hadd csorogjanak le.
Nem számított ki láthat meg odakintről, vagy mit lát az egykori vőlegényem. A tény, hogy itt hagyott minden nélkül még mindig bánt, és azzal, hogy visszajött, emlékek nélkül csak nehezíti a dolgot. Még egy ideig néztem a mosolygó párosunkat a képen, majd ránéztem.
- Pár hónapja készült a kép, az eljegyzésünk után. Elhívtál vacsorázni, mint mindig, amikor volt időnk ilyenekre és nem itt dekkoltunk. Azt mondtad soha életedben nem találnál nálam tökéletesebb nőt, és letérdeltél. Mindenki előtt kérted meg a kezem a főtéren, az egész város tudta mire készülsz. A legszebb ajándék volt, amit valaha kaptam. – visszanyújtottam neki a képet, majd ha elvette megtöröltem a szememet a felsőm ujjába. Nagy levegőt vettem… most végleg megtörtem.

✖ sok szeretettel <3 ✖ music ✖

✖ K.P ✖

- És milyen igaz is... Bármi ami most eszembe jutna az a leggyönyörűbb. Én pedig kétségtelenül a legnagyobb barom, amiért elmentem. - Mégsem emlékszem annyira. Minden annyira idegen, mintha most járnék itt először és mégis, jó itt lenni, a legjobb az utóbbi időben. Esküszöm, úgy érzem, mintha épp hazatértem volna, az otthonomban élő emberek pedig mind idegenek és már nem azok, akik akkor voltak, amikor elmentem. Hiba volt nyilvánvalóan és még csak arra sem emlékszem miért csináltam. Egyáltalán miért mentem el? Mi okom volt rá? Talán lenne lehetőségem megtudni, de biztosan akarom is? Talán leírtam neki abban a levélben, de meglehet most még inkább nem szeretném elolvasni.
- Nézd, tudom, hogy magyarázatot érdemelsz és jogosan is várhatnád el Tőlem, de még magamnak sem tudom megadni. Nem tudom... Nem megy. - Őszintén bevallom vártam valamire, akármire, egy szikrára. Ő tényleg egy káprázatosan szép, gyönyörű lány, nő, akivel valaha találkoztam és a menyasszonyom, mégsem éreztem magaménak azt az érzést, amit akkor éreztem, amikor rápillantottam egy képre. Egyszerűen csak ez volt az egyetlen dolog, látszólagos emlékem, amibe kapaszkodhattam és kellett, muszáj volt, szükségem volt rá és most is szükségem van rá.
- Akkor legalább már tudom miért nézett olyan furcsán az a nő az utcán... - Oké, így visszagondolva furcsa helyzet is volt, hiszen mi vagyunk azon a fényképen, jegyesek vagyunk, mégis úgy kérdeztem meg merre találom a saját menyasszonyom, mintha sosem láttam volna azt a lányt a képen, a nevére sem emlékeznék, ha nem írtam volna fel magamnak. Ezek után milyen miféle magyarázattal is állnék elő...
- Megbántottalak? Azért mentem el? - Simítottam végig könnyes arcán. Próbálom megérteni ezt az egészet, ami elég zavaros még, nem is kicsit. Próbálom megérteni, megfejteni önmagam miért hoztam ezt a döntést. - Szerinted miért? Valamit biztosan mondtam... Kérlek. - Nem bántani, sem faggatni, de ha jegyben jártunk, akkor biztosan nem hallgattam el előle és nem is tudtam volna, hiszen ismer és tudja mikor nincs valami rendben.  

MADE BY TORIE ♥

Nick & Kenzy

-Csak tudnám miért hagytál itt minket. Annyi kérdésem van hozzád, de nincs értelme feltennem őket. Egyetértek… tényleg hatalmas barom voltál. – nehezemre esik kimondani ezeket a szavakat. Mégis csak a szerelmemről van szó, akiért bármit, bármikor megtennék csak azért, hogy boldognak tudjam. Sokáig hibáztattam magamat a távozásáért, azt gondoltam mindennek én vagyok az oka, hogy megtántorodott és nem akar már elvenni azért lépett le. Inkább az emléktelenséget választotta, mert félt megbántani, de ezzel mélyebben sértett meg, mint mondjuk az eljegyzés felbontásával. De így sem volt tiszta a kép, miért büntetné a szüleit is velem egyetembe? Vagy lehet nem is ez állt a dolgok mögött, hanem az, hogy belefáradt ebbe az elszigetelt életbe?
- Kérdéseim vannak feléd Nick, szeretném megtudni mit csinált az elmúlt hónapokban, de a legnagyobb kérdésemre sajnos nem tudod megadni a választ. – tanácstalanul sóhajtok. Mire számítottam? Arra, hogy visszatalál valahogy Thunder Bay-be és minden a legnagyobb rendben lesz? Hogy hirtelen minden az eszébe jut és boldogan élünk, míg meg nem halunk? Hát én még mindig nem tanultam meg azt, amit a szüleinknél is láttunk. Ismeretlen ismerősök vagyunk számukra, úgy érzik ismernek, de mégsem, mi pedig belehalunk a fájdalomba, amit okoznak. Bárcsak vissza se jött volna…
- Milyen nő? Jaj, biztosan találkoztál valakivel a városból. Mindenkit megviselt az, hogy elmentél. Te voltál a biztos szikla, felnéztek rád az emberek. – nem csodálom, hogy az a nő, akivel találkozott furcsán nézett rá. Az egész lakosság ismerte és Ő is ismert mindenkit. Hamarosan viszont az egész népség tudni fog az ittlétéről, és nem lennék meglepve, ha a szülei is beállítanának.
- Azzal bántottál meg, hogy szó nélkül hagytál itt. – megremegnek ajkaim és az egész testem, mikor hozzámér. Régóta vágyok arra, hogy megint valaki úgy simogasson, mint Nick. Az ölelésére vágyom, arra, hogy megpusziljon és szeressen… Hiányzott, kimondhatatlanul. – Szerintem belefáradtál ebbe az elszigetelt életbe Nick. A tudat, hogy nem mehetsz kirándulni, nem utazhatunk felemésztett, hiszen mindig is szerettél új dolgokat kipróbálni. De így, hogy ez történ Thunder Bay-el… 5 éve már. – nagyot nyeltem, mindvégig a szemébe néztem hátha valami ismerős szikrát vélek felfedezni bennük.
- Átlépted a határt, és ezzel lemondtál a régi életedről. Minden emléked eltűnt, egy arc sem ismerős… de mi tudjuk ki vagy. – ajkamba harapok, hogy elkerüljem az újabb könnyáradatot.

✖ sok szeretettel <3 ✖ music ✖

✖ K.P ✖

- Önmagam próbáltam megtalálni... Mi lenne az? - Talán tényleg nem tudok rá felelni és valószínűleg nem, de attól még hallani akarom. Ugyanakkor fogalmam sincs mit mondhatnék. Mit is? Azt, hogy sajnálom? Semmire sem emlékszem. Így ennek semmi értelme. A bűntudatom az kezd meglenni, de úgy, hogy nem ismerem, nem emlékszem az okára úgy ennek sincs sok értelme.
- Talán mégsem... Nem egészen. Visszajöttem. Időbe tellett, de itt vagyok és úgy nem mondhatok le valamiről, hogy már nem emlékszem rá milyen érzés volt, amikor a magaménak tudhattam, az enyém volt. - Őszintén szólva abba még nem igazán gondoltam bele hogyan is tovább. Nem tudom. Tényleg nem. De most úgy érzem szükségem van rá. Érthetetlen és megmagyarázhatatlan. Én is tudom. Nem emlékszem semmire. Egyetlen arcra sem. Még a nevére sem emlékeznék, ha nem írtam volna fel a fénykép hátuljára. Akár a családom, az édesanyám mellett is elsétálnék a nyílt utcán, ha nem vittem volna magammal egy fényképet róluk.
- Őszintén? Nem tudtam miért jövök vissza ide mégsem adtam fel. - Ha ez egyáltalán jelent vagy számít bármit is. Nem emlékszem rá, ránk, sem a szerelmünkre, az érzéseim ugyan elvesztek, de a kötődés az egy ösztönös dolog. Az nem veszhet el csak úgy.
- Nekem most így csak egy fontos kérdésem van hozzád, amire reményeim szerint tudsz is válaszolni... - Haboztam egy kicsit. - Talán ott kezdjük, hogy egyáltalán akarsz még látni vagy annyira meggyűlöltél, hogy valóban nem volt értelme visszajönnöm és itt lennem sincs igazán? - Mert ha inkább túl lenni szeretne rajtam meg a történteken nem tehetek mást, mint elfogadom. Nem állhatok neki könyörögni, hiszen én voltam az, aki elment, aki itt hagyta Őt, mindent és mindenkit. És ha nem kezdhetek újra vele, akkor nem akarom újrakezdeni senkivel sem, akkor nem akarok emlékezni, akkor nem maradok, mert egész egyszerűen nincsen miért.  

MADE BY TORIE ♥

Nick & Kenzy

-Sajnos erre a kérdésre én sem tudom a választ, már nem. Volt egy elképzelésem, hittem abban, hogy ismerlek, de már nem is tudom… - gondterhelten sóhajtok, majd végignézek az előttem álló férfin. Az elmúlt hónapok alatt semmit nem változott, még mindig vonzó külsejű, nők ezrei szeretnék a társaságában tölteni az estét. Legalábbis én örülök annak, hogy visszajött.
- Én nem tudok érzelmeket visszaadni Nick, esetleg mesélhetek a kapcsolatunkról, képeket mutathatok, videókat, de semmi többet. Fogalmam sincs, hogy lehetne megoldani ezt a helyzetet. – azt szokták rám mondani, hogy okos vagyok, de most tényleg nem tudok logikusan gondolkodni, racionális választ keresve ezekre a kérdésekre. Nem, nekem ez nem megy… legalábbis most túlságosan örülök annak, hogy itt van.
Annyi mindent kéne elmesélnem neki, tudnék miről beszélni és talán egy jó hírrel is szolgálhatok neki, már ha ezekre mind emlékezne… Óh, ez a helyzet olyan reménytelennek tűnik. Hogy fogunk ezen túljutni?
Ha a mesékből inspirálódnánk, akkor lehetne venni az alvós hercegnőt és… Dehogy, csókkal emléket nem lehet visszahozni.
- Ez mondjuk hasonló az igazi énedhez, mindig is határozott voltál. Belementél mindenbe még akkor is, ha nem tudtad mi lesz a vége. – bátortalanul simítottam végig a karján. Olyan jó megint hozzáérni, s ennél csak az lenne jobb, ha emlékezne az egész kapcsolatunkra. Szeretnék mindent ott folytatni, ahol abbahagytuk.
Kérdőn néztem rá, kíváncsi vagyok a kérdésére és csak remélni tudom, hogy helyes választ tudok rá adni. Nem kicsit leptek meg a szavai, sőt, nagyon is… Hirtelen még a szoba is kicsinek tűnt. Erre most mit mondhatnék? Ha azt mondom nem érzek már iránta semmit, akkor egy új élet kezdésének lehetőségét adom a kezébe, de akkor én leszek boldogtalan. De ha az igazat… akkor mi lenne? Áh, nem tudom…
- Nick én mindig szerettelek, és szeretni is foglak egészen addig, míg világ a világ. Az érzéseim ugyanazok, csak még intenzívebbek lesznek. Szeretném, ha maradnál, de azt akarom, hogy boldog legyél. A döntés a te kezedben van… - én elmondtam mit gondolok, szeretném, ha maradna, de…
- Nem vagy éhes? Pont ebédet főztem magunknak mielőtt megjöttél… - időhúzásnak tökéletes, mert ha úgy dönt, hogy itt hagy legalább egy utolsó ebédet megérdemlek, nem?

✖ sok szeretettel <3 ✖ music ✖

✖ K.P ✖

- Önmagam sem ismerem. Abban sem vagyok biztos, hogy valójában ki vagyok, milyen vagyok, ezek után hogy is állhatnék a szüleim szeme elé, akikről, ha nem lenne egy átokozott fényképem a hátulján nevekkel, akkor elsétálnék mellettük az utcán, akár csak melletted. - Durva ebbe belegondolni, de így van és ha ezek a fényképek nm lennének, akkor még ennyi emlékem sem volna, még ennyire sem emlékeznék, sem rá, sem senki másra. Tudom, hogy ez így sem valami sok, de most mi a fészkes fenét csináljak? Érezzek bűntudatot, amikor azt sem tudom miért is kellene azt éreznem? Bár ilyen egyszerű volna...
- Tudom... Tudom. - Nem is várok Tőle semmi ilyesmit. Csak úgy érzem annyira nem vall rám, hogy hagyok csapot, papot és csak úgy lelépek vagy meghátrálok. Ez persze egy érzés ott benn legbelül, épp ezért akarom megtudni, hogy azért mentem el, mert már nem akartam folytatni a régi életem, vagy.... Vagy miért? Annyira képtelennek tűnik ez az egész helyzet.
- Én szeretném. - Vágtam a szavába hirtelen. Azon az egyetlen képen, amit több hónapja magamnál hordok boldognak tűnünk, tehát megérdemlünk ennyit, még ha fogalmam sincs mi lesz ennek az egésznek a vége vagy hogy hogyan fog végződni ez a történet, azért meghallgatnám.
- Boldogok voltunk? - Ebben majdnem biztos vagyok az arckifejezése láttán, de azért Tőle is szeretném hallani, hogy azok voltunk-e vagy sem. Világos, hogy azért jöttem vissza és vagyok most itt vele és kerestem meg, mert új életet akarok kezdeni a múltamat magam mögött hagyva, hanem mert szeretném megismerni a régi életem. Talán nincsenek emlékeim, de azt biztosan tudom, hogy nála gyönyörűbb nővel még soha életemben nem találkoztam.
- Nézd, új életet akkor akarok kezdeni, ha a Tiédben már nincs többé szerepem, ha már elfelejtettél, tovább léptél és túl vagy rajtam, rajtunk, más különben nem akarok új életet kezdeni, a régit akarom vagy nem lennék most itt. - Nem tudom mi van velem, hónapok óta nem tudom mi van velem, de ez idő alatt azt hiszem most, ezekben a percekben jól érzem magam.
- De csak ha biztosan ráérsz és nem zavarok. Nem akarok... Tolakodó lenni. - Hónapok elteltével csak úgy megjelenek és mindent felforgatok magam körül, legfeljebb az Ő életét. Ezt nem akarom. - Körülnézhetek kicsit? - Elsősorban a fényképekre gondolok a nappaliban. Megnézném őket és persze vele is szívesen beszélgetnék tovább, de csak ha nincs más dolga, mert tényleg nem akarok az a férfi lenni, aki hónapokkal ez előtt lelépett egy árva szó nélkül, most pedig újra itt van és mindent onnan akar folytatni, ahol abba maradt, mintha mi sem történt volna... Nem mintha tudnám mi is történt.

MADE BY TORIE ♥

Nick & Kenzy

-Nick, lehet, hogy haragudtunk rád, amiért elmentél, de szerinted mi lehetne szebb ajándék a szüleidnek, mintsem az, hogy újból láthatnak? Amúgy meg szerintem hamarosan itt lesznek. – szeretném azt hinni, hogy a szíve húzta vissza hozzám nem pedig a kíváncsisága. Az ő helyzete most nagyon hasonlít az örökbefogadott csemetékéhez, hiszen azok is elkezdik keresni a gyökereiket. Én mindenben mellette fogok állni, szeretnék neki segíteni, mert jó ember. És a jó emberek mindig megérdemlik, és mert szeretem. A hibái ellenére, még az sem zavar, hogy nem emlékszik rám, a kapcsolatunkra, a tudat, hogy él és virul, megnyugtatja szerelmes szívemet.
Hogy ez elég lesz? Fogalmam sincs, de mi lehetne szörnyűbb? Tudni róla, azt, hogy életben van vagy félteni? Ha barátok maradunk, akkor el kell fogadnom, és mellette állok. A boldogsága sokkal fontosabb, mint az enyém. A szülei pedig… biztosan megértik, sőt Ők olvasták a levelet. Én nem tettem meg, de már nem is fogom. Esetleg Nick-nek jól jöhet.
- Ha szeretnéd, akkor így is lesz. Mesélek majd. – halványan elmosolyodok. Az elmúlt hónapokban rengetegszer átnéztem a közös fotóinkat, videókat és megannyi levelezésünket. Igen, mert nekünk fontosabb volt ez a régimódias beszélgetés, mint az sms írás. Nem bántam, mert egy csodálatos emlékgyűjteményem van. A kapcsolatunk legelejéről egészen a lánykérésig.
- Nagyon. A legszebb időszak neked köszönhető. Gimis korunk óta együtt vagyunk, voltunk… Mindenben te voltál az első, és én is neked. – és ezt szeretném is megtartani. Sokan azt mondják, ilyenkor már megunjuk a másikat, hogy keressünk új embereket, mert csak a megszokás miatt vagyunk együtt. De szerintem a mi kapcsolatunk teljesen más volt, mindig voltak új dolgok benne. Sose unatkoztunk, és az emlékeim szerint mindig nagyon boldogak voltunk. Az esküvő gondolata pedig… egyre jobban kezdett kialakulni előttünk, hamar elakartuk kezdeni a családunk felépítését. Talán ettől félhetett? Ezért lépett le? Nem hiszem, mert nem az a fajta volt…
- Nick, hogy tudnálak elfelejteni téged? Mióta elmentél minden egyes nap azon törtem a fejem, hogy merre lehetsz. Az érzéseimet nem tudom megsemmisíteni, és nem is akarom. Én nem vagyok túl rajtad. – aprót sóhajtok, majd a szemébe nézek. Hogy lehet valami, ami ennyire ismerős hirtelenjében ismeretlen? Más tekintet tükröződik vissza, de mintha látnák benne valami megszokottat. Szeretném visszakapni a régi barátomat.
- Nem zavarsz, és nem vagy tolakodó. Julie iskolában van, utána dolgozni megy. Csak este jön haza, nekem pedig szabadnapom van. – már a konyhából válaszolok neki, hiszen valakinek az étellel is bajlódnia kell. – Csak nyugodtan, ha felmész az emeletre és ott balra a második ajtón be azaz én szobám, sokkal több kép, emlék van ott. – mondtam neki és igazából örültem annak, hogy érdeklődik. Talán így nincs minden elveszve, van még esélye a kapcsolatunknak.

✖ sok szeretettel <3 ✖ music ✖

✖ K.P ✖

- Tessék? Hogyhogy itt hamarosan itt lesznek? - Kikerekedett szemekkel meredtem rá. - Engem azért zavar az, hogy lazán elsétálhatnának mellettem az utcán semmi sem villanna be. Ezek után nem igazán tudom mit mondhatnék vagy hogyan is állhatnék eléjük... - Tudom most azt gondolhatja, hogy az utóbbi időben bőven volt időm ezen gondolkodni, de az az igazság, hogy nem, nem gondolkodtam el ezen. - Elképzelésem sincs hogyan fogok érezni akkor, ha rám néznek a szüleim és én akarok, de semmit sem érzek. - Erre még igazán nem állok készen. Túl sok. Az egy dolog, hogy most itt vagyok. de... Nem szándékoztam mindent egy nap alatt a saját nyakamba zúdítani. Még így sem tudom hogyan tovább.
- Sajnálom, hogy nem emlékszem rád... Ránk. Tényleg. - Tessék. Valami olyasmiért érzek bűntudatot, amire még csak nem is emlékszek, de az érzés, akkor is belém nyílalt és újra a lelkembe hasít, ha csak rápillantok. Emlékeznem kell... Hiszek neki. Fogalmam sincs miért. Talán csak egy ösztön, de általában hallgatok az ösztöneimre és egy ilyen nőbe úgy érzem bármikor beletudnék szeretni. Nem vártam nagy dolgokra a fényképek kapcsán... Körülnéztem a nappaliban, majd lassan megindultam felfelé az emeltre, ahogy mondta balra fordultam és lassan beléptem a második ajtón, az Ő szobájába. A rengeteg sok fénykép láttam egyből tudtam, hogy ez a szoba tele van emlékekkel, mégsem tudok olvasni bennük. Egy fényképpel a kezemben ültem le az ágy szélére és abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy az utóbbi hónapokban soha egyszer sem voltam boldogabb, mint azon a fényképen vele és azt hiszem visszaszeretném kapni ezt a boldogságot. Fogalmam sincs meddig ücsöröghettem az ágyán elmerengve az emlékeken, amiket elvesztettem, csak arra lettem figyelmes, hogy halkan Ő is belépett a szobába. Ugyan nem emeltem fel a tekintetem a képről, de hallottam Őt... Mondani szeretnék valamit, de egyszerűen nem tudok. Azt hiszem még soha életemben nem voltam ennyire zavarodott, elveszett és tanácstalan.
- Láthatnám azt a levelet, amit írtam? - Kérdeztem Tőle halkan. Bár kétlem, hogy az segítene, de azért szeretném látni és elolvasni. Talán abban lesz valami, ami választ adat legalább néhány kérdésemre, amir senki sem tud, csakis én magam.   

MADE BY TORIE ♥

Nick & Kenzy

-A városban a hírközlés sokkal gyorsabban működik, mint az internet. Az emberek suttognak, és pletykálnak, ha tényleg találkoztál egy nővel idefele jövet nem tartja magában kit is látott. – bármennyire is szeretnék csak kettesben lenni vele, hamarosan vendégeink lesznek. – Szerintem nem akarnak válaszokat, csak a fiúkat visszakapni, és ha tényleg úgy döntöttél, hogy itt maradsz… - szeretném azt hinni, hogy mindez miattam van. Valami pedig tényleg ezt súgja nekem, csak az agyam nem képes ezt teljes egészében feldolgozni. Félek, hogy ha örülök neki, akkor megint egyedül maradok, ez pedig fájna. Nagyon is.
- Megértik Nick, ők a szüleid és ez a dolguk. Mindnyájunknak meg kell értenünk azt, hogy amit tettél az nem ellenünk irányult. – sóhajtok. Ezekről a dolgokról olyan nehéz beszélni, sőt az ember nem is akar ilyenekről diskurálni.
A legjobb lenne, ha mindenki továbbállna és élnénk az életünket. Fogalmam sincs miért jött vissza, bár az tiszta, hogy az emlékeit akarja visszakapni, de én nem vagyok varázsló. Nem tudok csettintéssel visszaadni neki mindent, pedig szeretném, szeretnék újra vele lenni. Szeretném, ha szeretne, de ez önzés. Inkább a boldogságát szeretném, s ha mellettem igazán az lett volna nem hagyott volna el. Mindegy, fölösleges köröket nem járok a fejemben. Inkább az ebédet kezdem el befejezni, hiszen mindenki éhes, Julie meg főleg az lesz, amikor hazaér.
Míg Nick odafent nézelődik, addig én idelent rágódok azon, hogy visszatért. Örülök neki, de annyi mindent feltépett most ezzel. Miután végeztem mindennel utána mentem, és az ágyamon találtam meg a szeretett férfit.
- Ha szeretnéd, megmutathatom. – lassan bólintottam és ugyanazzal a lendülettel indultam meg az éjjeliszekrényemhez, hogy kihúzva a legalsó fiókját húzzam elő a felbontatlan levelet.
- Nem akartam tudni miért tetted mindezt, valahogy nem bírtam volna elfogadni a benne lévő tényeket. – leülök mellé az ágyra, és átnyújtom neki a levelet. Remélem, valamennyire megkapja a keresett válaszokat. Ajkamba harapok, és míg ő a papírt bontogatja leveszem a nyakamban lévő láncot és a rajta lévő gyűrűt kezdem el az ujjaim közt forgatni.
- Ezzel a gyűrűvel jegyeztél el.

✖ sok szeretettel <3 ✖ music ✖

✖ K.P ✖

- Hát kénytelen voltam, de mondom, úgy nézett rám, mint aki legalább kísértetet látott. - A maga módján eléggé furcsán ijesztő helyzet volt, de abból ítélve, amit az arcán láttam én is az lehettem a számára. Végül is fogalmam ki volt az a nő, fogalmam sincs ki mindenki mellett sétáltam még el az utcán, akit ismerek, most pedig nem emlékszem rájuk. itt most tényleg én vagyok a kísértet és számmora idegen mindenki, mindenki és minden, minden érzés.
- Még nem tudom. Adnék még pár napot ennek a döntésnek. Ha úgy alakul, hogy van miért maradnom, akkor maradok. Ha úgy döntesz feladod, mert könnyebb elengedni a múltat... - Mint harcolni és szenvedni érte, akkor azt is megértem, de akkor elmegyek, mert már nincsen többé miért maradnom, a szüleimet pedig megint csak nem tudom, ha egyszer elviselték, hogy elmentem, akkor másodjára is menni fog, csakhogy ez úttal némileg több magyarázattal tudok szolgálni, mint egy levél. Ha már egyszer nincsenek emlékeim, akkor nincsen már semmi, ami idekötne.
Úgy olvastam, haladtam végig a sorokon, mintha csak engem hagytak volna el, mert ez is történt. Én hagytam el önmagam, amikor elmentem innen. Azt reméltem, hogy lesz ebben a levélben valami, valami több, de jelenleg csak annyi jön le belőle, hogy egy oltári idióta voltam, ennyi és a könnyebbik utat választottam, abban a hitben cselekedtem, hogy az is lesz, könnyebb lesz, de mégis hogyan törődhettem bele annak a tudatában, hogy elfogom felejteni? Végül is nem olyan fontos dolog veszett el az életemből, a lelkemből, csak mindennek az értelme, amiért addig a napig számomra felkelt és lenyugodott a nap.
- Sajnálom... Tudom, ez nagyon tehetetlenül hangzik, de ha tudnám visszacsinálnám. - Mondtam egészen halkan, de pillanatnyilag épp üvöltök legbelül. Még valamit megtudtam ebből a levélből... Azt, hogy szerettem, a teljes lényemmel. Legbelül üvöltök a méregtől, dühös vagyok, de csakis magamra, ki másra is lehetnék az, hiszen egyedül csak én tehetek erről, az én döntésem volt...
- Ha tudod, akkor is hagysz elmenni? - Nem tudom miért kérdeztem, hogy ez egyáltalán számít-e még, de azt hiszem igen, számít. Mert bár nem adtam arra esélyt, hogy bárki is megállítson, tudni szeretném... Lett volna, aki megállítson, visszarántson a szakadék széléről...  

MADE BY TORIE ♥

Nick & Kenzy

-Azt elhiszem, elhihetnéd, ha nem láttam volna ennél elképzelhetetlenebb helyzeteket, akkor én is kikerekedett szemekkel néznélek most. – betegeket gondozva rengeteg dolgot lát az ember, és tanul is. Nekem pedig minden kijutott mielőtt ez az egész burokszerű dolog rátelepedett volna a városkánkra. Voltak szörnyűbb esetek, amik nem feltétlenül 18 éveseknek való, de akkoriban is rajongtam az orvostudományért ezért bekönyörögtem magam a sürgőségire tanulás céljából. A szüleim nem voltak elragadtatva ettől a döntéstől, de ez az én választásom volt. Óh, hogy hiányoznak ők is…
- Nem vagyok hajlandó elengedni a múltat, ha legszebb időszakot éltem veled át, és ha van esély arra, hogy esetleg felélesszük a kapcsolatunkat, akkor… Nem mondanék le magunkról. – szeretném, ha itt maradna, s ha nem is jövünk újból össze, mert az új énje nem vonzódik hozzám akkor is lehetünk még jó barátok. Legalábbis én támogatni szeretném az életem végéig, fontos szerepet játszott kis koromtól kezdve, akkor miért hagynám elmúlni mindezt? De tényleg… Valahogy nem akarom, de azt sem, hogy szenvedjen mellettem vagy másra vágyjon.
Számtalanszor felakartam bontani a levelet, kíváncsi voltam és még mindig az vagyok a tartalmára, de igazából félek ettől az egésztől. Mi van, ha olyan dolog, tény vagy érzelem van benne, amit nem szeretnék hallani? Olvasni?
Mellette ültem egészen addig míg el nem olvasta, közben a kezembe tartva az eljegyzésű gyűrűt, amivel anno megkérte a kezemet. Bárcsak nem azon kéne filozofálnom, hogy mit tegyek, hanem hogy mit vegyek fel a nagy napon. Legalábbis a legtöbb nő ezzel kéne foglalkozzon most, de most…áh, nem tudom. Zavaros ez az egész.
- Nem kell sajnálod Nick, minden kapcsolatban vannak lejtők, ez egy volt. Csak kicsit máshogy sült el, nem így kellett volna. – vállat vonok, megtanultam együtt élni az érzéssel. Már nem zavar, csak valahol a szívem legmélyén még fáj, de ezt nem mondanám el senkinek.
- Nem hagynálak elmenni. Veled mennék, vagy nem tudom, valahogy megoldanám. – ránézek. Bármit megtennék annak érdekében, hogy ismerjen, és a karjaiba zárjon. Szeretném az ajkait az enyémen érezni, de ez lehetetlen.

✖ sok szeretettel <3 ✖ music ✖

✖ K.P ✖

- Fogalmam sincs hol kezdhetném... Vagy hol kellene. Mivel... - Tudom. Nyilvánvalóan az is benne van a pakliban, hogy nem fogok emlékezni, hogy a múltbéli emlékeim nem fognak visszatérni és nekem mindent a nulláról kellene kezdenem és újra felépítenem, de most valahogy nem akarok erre gondolni. Itt vagyok, vagyunk és valamilyen szinten örülni szeretnék ennek és megpróbálni kezdeni valamit a helyzettel bármilyen képtelennek is tűnik. Bár tény, hogy elképzelésem sincs honnan kellene kezdenünk. Vár még egy találkozás a szüleimmel, de ha rajtam múlik ezt most elnapolnám legalább egy-két nappal, amíg kicsivel összeszedettebb leszek, már amennyire az tudok lenni.
- Finoman fogalmazva. - Jegyeztem meg lehajtott fejjel. Ennek nem egészen így kellett volna alakulnia. Oké, a lejtőn már leértünk azt hiszem, most már csak azt kellene kitalálnunk hogyan fogunk ezen ismét feljutni, merthogy én már az útra sem emlékszem és arra, hogy minek is kellene feljebb vinnie. Szeretném azt hinni, hogy amit érzek, amikor ránézek az egyfajta emlék, ami olyan mélyen él bennem, hogy lehetetlenség volna kiölni belőlem, de talán csak ezt szeretném elhitetni magammal, nem tudom.
- Na és ezt hogyan fogjuk megoldani? - Sóhajtottam gondterhesen, majd tekintetemmel körbejártam a szobát. Itt van minden emlékünk és mintha nem is mi lennénk, jobban mondva nem én lennék, mintha csak kívülállóként látnám az életem. Hogy mit látok? Egy boldog párt közös tervekkel, álmokkal, célokkal... Nem tudom voltam-e már ennél tanácstalanabb, kétségbeesettebb és tehetetlenebb. Nehéz lenne megmondani emlékek nélkül, de jelen pillanatban nem hinném, hogy lettem volna már, mert most annyira nem tudom mihez kezdjek. A kezében lévő gyűrűre meredtem, mintha most minden tárgytól valamiféle emléket várnék, bizsergést, tudom is én, akármit, egyfajta érzést.  

MADE BY TORIE ♥

Nick & Kenzy

-Én se tudom, ezt neked kell eldöntened, én nem csinálhatom helyetted bármennyire is szeretném. – Ez az egész helyzet annyira zavaros, annyira rossz és értelmetlen. Hogy tudnánk mindent helyrehozni?
Nem emlékszik semmire, és bármennyire is szeretném elhitetni magammal, hogy ha időt adok neki minden visszatér a régi kerékvágásba vagy, ha megmutatok neki pár emléket akkor minden megoldódik. Nincs így, ezt pedig mindketten nagyon jól tudjuk. Ez olyan zavaros, a megoldás pedig biztos a legkönnyebb helyen lakozik. De sajnos ez nem Disney mese, nincsenek sárkányok és egy bűvös csók sem törheti meg a gonosz boszorka varázsát. Egyszerűen ez az igazságtalan élet, a kemény sors, ami sose úgy működik, hogy nekünk jó legyen. Szívás az egész jóformán.
Életem szerelmét találtam meg benne, nem szeretnék tőle megválni és kézzel, lábbal, foggal, körömmel ragaszkodom hozzá. Szeretném, ha megtudnánk oldani ezt a lejtőt, de fogalmam sincs ezt, hogy lehetne. Olyan… nem is tudom minek hívjam azt, ami most történik közöttünk. Én szeretném, szeretném, ha minden a régi lenne, és az esküvőn tudnánk gondolkodni.
- Nem tudom Nick, tényleg. Én szeretném, ha sikerülne mindent a régi kerékvágásba hozni, de… ehhez annyi mindenre kéne emlékezned. – sóhajtok, átnyújtom neki a kezemben lévő gyűrűt.
- Szép, ugye? Azt mondtad ez egy családi örökség. – sóhajtok, majd az összekulcsolt kezeimre nézek. – Bárcsak megmutathatnám mindezt, amit átéltünk. Annyi mindent kéne bepótolnunk. De most… menjünk szerintem enni. – az ebéd kész, lassan kihűl, pedig melegen a finom.
Felállok az ágyról és ránézek, olyan törékenynek tűnik Ő is, pedig kettőnk közül mindig a stabil felét képezte a kapcsolatunkban. Megindulok a konyha felé, majd leülök az asztalhoz és várok. Bárcsak lenne valami égi jelenés, amitől minden megoldódhatna.

✖ sok szeretettel <3 ✖ music ✖

✖ K.P ✖

- Emlékek nélkül nem könnyű dönteni... - Azt gondolhatná az ember, hogy könnyű, ha egyszer nem emlékszel semmire, nincsenek emlékeid, könnyű, de ez nem azt jelenti, hogy amid nincs az hiányozni sem tud, mert volt, látom, csak épp már nem érzem és ettől egyáltalán nem könnyű. Nem könnyű emlékek nélkül dönteni úgy, hogy azok korábban az egész életedet jelentették. A magamét már elcsesztem, nem akarom az övét is.
- A saját életem már elcsesztem, nem akarom a tiéd is. - Fordultam felé bocsánatkérő pillantással. Tudom, hogy ez most semmit sem old meg, bárcsak elég lenne most ennyi. A legrosszabb az egészben, hogy fogalmam sincs mit mondhatnék vagy mit kellene tennem, mihez kezdjek, hol kezdjem, egyáltalán mit akarok. Tényleg el kell döntenem.
- Khm... Nem emlékszem. - Hajtottam le a fejem, miután a gyűrűt kezdtem el forgatni a kezemben. Ezt még nagyon sokszor fogja hallani Tőlem, ha esetleg úgy alakulna, hogy bízni kezdünk a folytatásban. Remélhetjük azt minden apróság kapcsán, egy fénykép, egy videó, egy jegygyűrű kapcsán, hogy majd minden bevillan, de lássuk be, ennek igen csekély a lehetősége és se Őt se magamat nem akarok ilyesféle hiú ábrándokba ringatni. Talán inkább a nullától kellene kezdenünk, úgy nem is lenne mit veszítenünk, így pedig folyton azt tesszük, elveszítünk valamit, vagyis csak Ő, mert nekem jóformán semmim sincs, amibe kapaszkodni tudnék, vagyis jobban mondva hosszú hónapokig megtettem, magam sem értem, egyszerűen csak amolyan ösztönös ragaszkodás valamiféle apró szikrához ott legbelül, amit nem tudnék megnevezni.
- Oké... - Álltam fel az ágyról és követtem vissza le a konyhába. - Mackenzie, kérni szeretnék valamit. - Szólaltam meg nagy nehezen hosszas gondolkodás után a székre támaszkodva. - Ha lehetséges, hogy a családom még nem szerzett tudomást az itt létemről, akkor szeretném, ha ez még így maradna egy rövid ideig. Azt hiszem szükségem lenne még pár napra. Túl nagy a káosz... - Ültem le közben az asztalhoz. Lépésenként szeretnék haladni. Ő volt az leső és őszintén szólva örülnék neki, ha egyelőre még más nem tudna erről.

MADE BY TORIE ♥