Blaise Nicholas Woodrow

Fogalmam sincs mi van velem az utóbbi időben. Egy dekányi emlékem sincs a múltamról, de ha ez még mind nem lenne elég mintha egy lyukat ütöttek volna a mellkasomban olyan mély űrt, ürességet érzek legbelül, ami napról-napra csak egyre elviselhetetlenebb. Tudni akarom miért... Miért van ez. Én tehetek róla? Az én hibám. Az sem érdekel már, ha igen. az sem számít már, ha szembe kell néznem a hibáimmal, de akkor is kell, szükségem van az életemre, visszaakarom, amim volt, hogy megértsek mindent, amit érzek, hogy válaszokat kapjak egy csomó megválaszolatlan kérdésre, mint például: Ki ez a  gyönyörű lány a fényképen? Végső tanácstalanságomban és elkeseredésemben szoktam elővenni a fényképet a zsebemből, amit mindig magamnál tartok. Édes istenem, de gyönyörű. A bal gyűrűs ujján pedig egy karikagyűrű van. Boldognak látszunk. A menyasszonyom lenne? Az nem lehet, akkor arra egész biztosan emlékeznék, hogy szeretem, de mi más magyarázat lenne rá? A másik képen pedig egy család... Én, egy egy negyvenes éveiben járó férfi és nő és még egy húszas évei elejében járó lány. A családom? Miért nem emlékszem? Egyáltalán semmire sem... Nem maradt semmi másom. Én maradtam és a késztetés, a kényszer, hogy megtudjam ki vagyok és mi történt velem, velünk. Ezért meg kell találnom Thunder Bay nevű helyet. Válaszokat kell kapnom, más különben ebbe fogok beleőrülni. Abba, hogy van egy életem, még sincs semmim.

- Elnézést hölgyem, tudna nekem segíteni? - Állítottam meg egy kedves középkorú nőt az utcán, aki meglehetősen furcsán pislogott rám, mintha már ismerne vagy nem tudom, de most nem is ez a lényeg.
- Esetleg ismeri ezt a lányt? Megtudná mondani nekem merre találom, hol lakik? - Tartottam felé a fényképünket abban reménykedve, hogy Ő legalább ismeri Őt, talán engem is, fogalmam sincs, de nekem előbb Őt kell megtalálnom. Arról még a leghalványabb elképzelésem sincs hogyan fogok elé állni vagy mit fogok mondani, most csak úgy érzem látnom kell, azt remélem, hogy ha megpillantom, akkor történni fog valami, hogy ez a találkozás ki fog belőlem váltani valami érzést vagy emléket, akármit, mert nekem csak ez maradt. A hölgy elmagyarázta merre kell mennem és kit kell keresnem és mindvégig olyan kedvesen és barátságosan mosolygott rám... Nem értettem, de nem is akartam foglalkoznia vele. Egy hálás mosollyal az arcomon megköszöntem a segítségét, majd továbbálltam. Nem is néztem vissza, de majdnem biztos voltam benne, hogy a nő még mindig engem néz hatalmas szemekkel... Nem akartam megállni, hogy az első velem szembejövő embernek kérdéseket tegyek fel, hogy esetleg ismer-e vagy látott-e már korábban és a többi és a többi... Egyébként is most van fontosabb dolgom is. Meg kell találnom Mackenzie Bryson-t.

I'd give all my tomorrows away for one single yesterday