Matthew Keane

Megint megtörténik. Csak egy helyben állok, mintha teljesen lefagytam volna, és hosszú percekig nem is csinálok mást, mint meredek az épületekre, figyelem az utcán elhaladó embereket, és közben azon morfondírozom, vajon az arcok között, akiket látok, elhalad-e olyan, akit ismertem korábban, s aki szintén ismert engem. Erre persze nincs sok esély, hiszen ha így lenne, akkor nagy valószínűséggel rám köszönne, vagy legalább valamely jelét látnám annak, hogy felismer. Én azonban már nem mondhatom el ugyanezt. Hiába haladna el előttem egy régi ismerős, nem ismerném fel. Olyan érzés ez, mintha mindenem elveszett volna.
"Minden rendben?" - olyan kérdés ez, melyre az ember azt gondolná, könnyű válaszolni. Hiszen mindennap hallhatja, nem nehéz lereagálni, mégis más lesz a helyzet, ha az én esetemet vesszük. Tisztán emlékszem, hogy milyen szapora volt a légzésem, mintha futottam volna, de nem emlékszem, mi vagy ki után. Csak arra emlékszem, hogy ott állok az úton, az esőben, egy lélek sincs körülöttem, engem pedig egyre jobban elfog az idegesség, a légzésem ahelyett, hogy csillapodna, mintha szolidaritást vállalt volna pulzusommal, csak tovább gyorsul, én pedig zihálva forgolódok körbe, mint aki megőrül. Keresek valamit. Valamit vagy valakit, aki kapaszkodó lehet. Valakit, aki ha nem is válasszal, de legalább iránymutatással szolgálhat, merre kellene elindulnom a számomra ismeretlen úton. Azóta sem tudom, mi után futottam akkor, és azóta sem tudom, miért vesztettem el fejemből életem korábbi darabkáit. Néha álmodok is ezzel. Felmerül bennem egy önfeledten vigyorgó srác képe, aki olyan mint én, pedig jól tudom, hogy én nem lehetek. Hiszen elvesztettem mindent. Elvesztettem, mégsem nyugodtam bele. Az álmok egyre csak gyötörtek. Sokáig ugyanazok a képek játszódtak le elmémben újra és újra, mintha csak szent célul tűzték volna ki, hogy az őrületbe kergessenek. Ezzel azonban egyszer sem jártak sikerrel, hiába láttam meg újra meg újra azt az önfeledten vigyorgó srácot. De nem mindig csak őt láttam. Láttam egy családot, egy mogorva apát, aki kiabál azzal a vigyorgó sráccal, majd ismétlődően zajlott le fejemben, ahogy többször is megüti. A srác vigyora eltűnt. Arcát érik az ütések, majd hamarosan a testét is. Üvegcsörömpölés visszhangzik a dobhártyámban, ahogy a srác hátrálva belerúg egy üres sörösüvegbe, mely pár perccel korábban még az apja kezében volt. Furcsa képek ezek, melyek éjszakánként úgy villantak elő, mint a kósza villámlás a mély sötétségből. Mintha tudatom legmélyéről rántódnának elő ezek a jelenetsorok, mint amik mindig is erre a pillanatra vártak, mert addig valami vagy valaki visszatartotta őket attól, hogy megjelenhessenek. Hogy láthassam őket. Akkor kezdtem jobban kutakodni, mikor ismét az az éjszaka villan be az agyamba. Futok, és elmosódottan látok egy alakot magam előtt, de nem tudom pontosan kivenni, mert a zuhogó eső kérlelhetetlen, hűvös cseppjei az arcomba zúdulnak futás közben. Elhomályosítja látásomat, bár nem tudom eldönteni, a vízcseppek azok, vagy a magam könnyei, melyek tehetetlen dühöm miatt akarnak parázslóan előtörni. Nem hagyom nekik. Csak futok tovább az alak után, melyben apámat sejtem, és akkor érzem a fájdalmat. Amiket az alak okozott. Azért futok, mert nem akarom, hogy ilyen könnyen lezárja. Nem akarom, hogy elszökjön. De aztán az irányítás egyszerre kicsúszik a kezemből, én pedig meredten állok az üres úton, és fogalmam sincs, mit keresek ott. Szaporán veszem a levegőt, nézelődök, majd térdre rogyok. Elvesztem. Elvesztem, és egyedül maradtam. Mindenem, ami maradt, ezek a képek. Gyötrő felvillanások, melyek nem hagynak nekem nyugodt álmokat. Éjjeleken át virrasztottam, mert nem bírtam aludni. Aztán megelégeltem, és kutakodni kezdtem. A hetek, s hónapok úgy reppentek el fejem fölött, hogy szinte tudomást sem vettem róluk. Semmi sem számított jó hosszú ideig... aztán egy valami mégis. Visszajutottam Thunder Bay-be. Jó helyen vagyok, érzem, mégsem tudom, miért ez a kötődés. Nem tudom, mi történt itt, és hiába nagy visszatalálás, az emlékeimet nem leltem meg. Továbbra is csak céltalanul kóborló kísértet maradtam, kinek a kérdései és néha előtörő bevillanásai maradtak meg. Rátaláltam egy Keane néven álló lakra. Azt is kiderítettem, hogy Matt-ként a Keane család egyedüli gyermeke vagyok, de többre nem jutottam. Lett hol aludnom, mégsem éreztem, hogy bárhová is tartoznék. Az életem esős fátylán áttörő fénysugarat ugyanis nem a keresésem hozta meg, hanem Ő.
Ő is csak idegen volt számomra, mikor belebotlottam, de pillanatok alatt hozott elő belőlem valamit. Az önfeledten vigyorgó srác pedig visszatért, immár nem csak egy bevillanás erejéig. Mosolyom valós, és jelenidejű volt már, ahogy azok az igéző zöld szemek lassan, de biztosan ejtettek rabul. Isy egy csapásra feledtette velem, hogy keresésben vagyok, mert azóta is, mikor látom az Ő mosolyát, csak az számít már, hogy találtam valamit. Hogy mégis tartozom valahová. Barátságos volt velem, segítőkész, mikor látta a zavaromat, pedig csak a nevemet kérdezte meg. Az egyetlen személy, akinek el mertem mondani, hogy nem emlékszem már arra, aki voltam, és ő mégis velem maradt. Nem tagadta meg tőlem mosolyát, és azokat a pillantásait, melyektől a pulzusom pillanatok alatt szökik az egekbe.
- Minden rendben? - ismerős, kedves hang csendül mellettem, és Isa lágy mosolyával találkozik a tekintetem, miután révedezésemből visszarázódom a valóságba. Néha megtörténik ez velem. Lefagyok, és csak vizsgálom a környezetet. Emlékek után kutatva. De már nm a kutatásom számít, hanem az a személy, aki miatt most is mosolygok. Nem tudja, milyen fontos lett nekem ezalatt a rövid idő alatt. Még a randinkon is zavarba jöttem a közelében, és nem mertem kinyögni, mit is érzek iránta. Talán ő csak barátnak lát, talán csak illedelemből bólintott rá, mikor szinte dadogva az idegességtől, vörös arccal elhívtam vacsorázni. Nekem mégis a világommá vált.
- Igen... tökéletesen. - mosolygok vissza rá, majd gyengéd mozdulattal simítom félre szeméből a szőke szálat, hozzáérve szép arcához. Igen, elvesztem, most mégis úgy érzem, hazatértem.

"All we've ever really wanted was a place to call our home."