boris léonid airay

Szerintem ha magamba öntöm a másik fél üveg vodkát és elszívok még egy cigit, akkor majd sikerül elfelejtenem, hogy igazából rohadtul semmi kedvem itt lenni. Szerintem akkor majd eljátszhatom azt is, hogy igazából kurva humoros vagyok, és a következő szar poénomon majd mindenki röhög, nem csak a mellettem ülő, olcsó alkoholtól bűzlő srác, akinek a nevére sem emlékszem, csak arra, hogy nagyjából fél órája szarrá törte anyám kedvenc kínai vázáját. Bár oké, leszarom, anyám úgyse fog visszatérni, akkor kit érdekel az a kurva váza?
Egyébként helló, Boris Airay vagyok, félig orosz, és szabad pillanataimban, amikor épp nem vagyok másnapos vagy elfoglalt, halottakat látok. És nem, ezt most tökre nem azért mondom, mert részeg vagyok, hanem azért, mert tényleg így van. Lassan már tizenkét éve. Ez idő alatt nyolc különböző pszichiáter kezelt, háromszázkilencvenöt napot és ötvenhét percet töltöttem a zárt osztályon és kétszer próbáltam a vonat alá ugrani. Egyébként normális vagyok. Azt hiszem.
- Hé, Boris. - A mellettem ülő srác könyöke a bordáim közé fúródik, fájdalmasan felnyögök, és rámorrannék, hogy "miafasz", de ebben megakadályoz az, hogy megint oldalba bök és a szoba túlsó végébe mutat. - Hogy a jó istenbe vagy te két helyen egyszerre?
És odabámulok, és egy pillanatra én is elgondolkodok azon, hogy ez hogy lehetséges, hogy az ajtófélfában is én cigarettázom, meg a kanapén is. És hogy mégis mi a jó istenért vigyorgok saját magamra, aki nem vigyorgok vissza magamra. Na jó, ez most úgy hangzik, mintha skizofrén lennék, pedig nem is... És nem, a tükörbe sem bámulok. Alkoholgőzös delíriumban tébolygó elmém mélyén felbukkan egy irracionális gondolat, amit az irritáló kis belső hangom üvölt, hogy "te hülye, ez az ikertestvéred". Az ikertestvérem. Az, akit a szüleim magukkal vittek a városon kívülre, amikor én a szomszéd srácnál dekkoltam és próbáltam neki elmagyarázni neki a társadalomismeret házi feladatot egy almás pitéért cserébe. Négy év. Ennyi telt el azóta, hogy utoljára láttam, utoljára hallottam felőle. Aznap vesztették az életüket a szüleink, és aznap tudtam meg, hogy rajtuk kívül senki sem volt a félig kiégett autóban. Akkor azt hittem, csak kitaláltam őt magamnak, hogy az ikertestvérem csak egy tébolyult elme szüleménye, és a pszichiáterem is ezt mondogatta... De most itt volt. Előttem állt (mert közben felkeltem és odamentem hozzá, még mindig a kezemben szorongatva a félig üres vodkás üveget, a másikban meg a félig leégett cigarettát), és én tehetetlenül bámultam azokba a méregzöld szemekbe, és ő is az enyéimbe. Aztán elmosolyodott és karcsú ujjait a csuklómra kulcsolva kihúzott az udvarra, aztán kivette a kezemből a cigarettát és elnyomta a terasz korlátján.
- Anya dühös lenne a váza miatt.
- A síron túl már mindegy neki.
Rám nézett. Rá néztem. Röhögtünk.

Helló, a nevem Boris Léonid Airay. Huszonkét éves vagyok és holtakat látok. Médium vagyok. Minden akkor kezdődött, amikor az ikertestvéremmel és a lüke haverjainkkal szellemet akartunk idézni Halloween-kor. Tudjátok, a szokásos. Temető, ouija-tábla, gyertyák, vér. Kibeleztünk egy macskát. Azóta tudom, hogy kapcsolatba tudok lépni a holtakkal. Hogy gyakran csinálom-e ezt? Nem. Sőt, hogy őszinte legyek, szeretném eltörölni ezt a képességem. Tudod, milyen irritáló, amikor próbálod kiverni magadnak és hirtelen a semmiből feltűnik mögötted egy szellem? Komolyan, szerintem magamra haragítottam valami istenséget, aki most minden fölösleges szellemet a nyakamba küld. Oké, most ökörködök. De szoktak ilyenek is lenni. Nem beszélünk róla. Nem olvasunk róla. Elfelejtettük. Csak az Ouija-tábla porosodik még az ágy alatt. Na, ki akar szellemet idézni?

with bleeding hands you gather all your stuff
and you leave behind what never brought you luck