Natalie Pratt

Kamaszkorom kezdete óta mindig arról álmodoztam, hogy egy nap elhagyom Thunder Bay-t, ezt az álmos kisvárost, ahol soha nem történik semmi és ahol születésemtől kezdve nevelkedtem. Nem arról van szó, hogy nem szeretném, végül is a szülővárosom, de lássuk be, sok lehetőséget nem tartogat. Én pedig mindig arról álmodtam, hogy nagy dolgokat viszek véghez. Itt pedig a lehetőségeim korlátozottak. Legalábbis így éreztem. Már az általános iskola felső tagozatában elhatároztam, hogy én bizony ügyvéd leszek, éppúgy, mint a szüleim. Az államokba megyek egyetemre, valami nehéz, neves egyetemre, mondjuk a Harvardra és utána már legfeljebb csak látogatóba jövök ide vissza. A szüleim is lényegében valami ilyesmit csináltak és a nővéremnek is hasonló életutat szántak. Az egyetlen kivétel a bátyám volt, akire emiatt egyébként is úgy néztek, mint a család fekete bárányára, hogy a középiskolát sem fejezte be és kétkezi munkás lett. Fura az élet, hiszen most jóformán csak rá támaszkodhatok. Ráadásul én, aki a leginkább elvágyódtam innen, vagyok az, aki most semmi pénzért sem hajlandó átlépni azt a bizonyos határt. Fura, mennyire meg tud változni minden egy szempillantás alatt. Hogyan válik minden, amit fontosnak hittem, egyik napról a másikra jelentéktelenné és változik meg az egész életszemléletem egy csapásra. Ami a legrosszabb, hogy még csak azt sem tudom, hogy miért.
Öt évvel ezelőtt történt, hogy a városom és lényegében vele együtt én is megszűntem létezni. Hogy miért fogalmazok így, amikor jómagam nagyon is élek? A szüleim éppen üzleti úton voltak, szokásukhoz híven, mikor az eset történt. Soha nem tértek vissza. Nem tudom, emlékeznek-e egyáltalán rám és a testvéreimre, csak nem találnak ide, vagy végleg elfelejtették azt is, hogy egyáltalán valaha voltak gyerekeik… Elég fiatal voltam, mikor az eset történt, de valahogy elég hamar sikerült megértenem, ami történt, már amennyire az ilyesmit meg lehet érteni, fel lehet fogni ép ésszel. És amikor azt hittem, rosszabb már nem jöhet, jött ez a tömeges elvándorlás. Nem fér a fejembe, hogy képes valaki átlépni a határt úgy, hogy tudja, elveszít vele mindent és mindenkit, aki fontos volt a számára. Elveszíti a múltját, az egész életét! Tiszta lap, azt mondják. Na persze! Puszta gyávaság, nem több. Mélyen megvetettem azokat, akik ezt az utat választják. Ahogy telt az idő, egyre többen lettek. Igazából ennek köszönhettem életem eddigi első és egyetlen szerelmét is. Philippel aligha álltunk volna egyáltalán szóba egymással, ha nincs ez az egész. Egy évfolyamba jártunk a suliban. Mindig problémás gyerek volt, egyik balhéból a másikba került. A családja egy idő után nem bírta elviselni a helyzetet és átlépték a határt. Ő az utolsó pillanatban visszakozott és a húgát is visszarántotta. A testvére ezt sosem tudta neki megbocsátani. Én azonban észrevettem a magányát és vigasztalni próbáltam. Először elutasított, aztán szép lassan megtört a jég és kölcsönösen rájöttünk, hogy a másik egyáltalán nem olyan, amilyennek képzeltük. Egyre több időt töltöttünk együtt és egymásba szerettünk. Minden fantasztikus volt. Legalábbis a körülményekhez képest. A nővérem hozzáment a középiskolás kori szerelméhez és én úgy éreztem, minden a lehető legnagyobb rendben, talán így is lehet békében, boldogan élni, minek bolygatni ezt a dolgot? Aztán egy éve valahogy minden rosszra fordult.
Az egész azzal kezdődött, hogy a nővérem férje szabályosan bekattant, a mai napig sem tudom, mitől. Egy nap egyszerűen fogta magát és egy búcsúlevelet hátrahagyva a kocsijával egyszerűen csak elhajtott Thunder Bay-ből. A nővérem sírógörcsöt kapott, napokig, hetekig hozzá sem lehetett szólni. Különösen, mikor rövidesen kiderült, hogy gyermeket vár attól a férfitól, aki így elhagyta. Biztos vagyok benne, hogy ez váltotta ki belőle azt, hogy ahhoz a gazemberhez hasonlóan, néhány hónappal később, egy éjszaka ő is áthajtott a határon. Nagyon megviselt. Nem tudtam elfogadni a dolgot. Hogy az én vérem, a mindig erős, határozott nővérem, aki állította, hogy soha nem hagyna itt minket, egyszerűen az éj leple alatt átszökik a határon, hogy elfelejtsen minket, a testvéreit örökre. A hátrahagyott üzenetében hiába írta, hogy sajnálja, de már nem tudja elviselni ezt az egészet és tudja, boldogulunk nélküle is, meg bocsássunk meg, ha tudunk, próbáljuk megérteni őt… Nekem ez sokáig nem ment. A bátyám konkrétan gyűlölte őt érte. Bennem is sokáig tombolt a düh, a fájdalom. Philip csillapított le végül, ő vigasztalt, ő állt mellettem végig. Úgy éreztem, amíg ő mellettem van, mindent kibírok. Aztán néhány hónapja őt is elvesztettem. Talán örökre…
A körülményeket igazából nem ismerem, de meg mernék rá esküdni, hogy a húga keze van a dologban. Még azt is kinézem belőle, hogy elkábította vagy benyugtatózta vagy tudom is én mit csinált vele, mikor kézen fogva átsétáltak a határon. Mielőtt megtették volna, az a hárpia húga felhívott. Lélekszakadva rohantam a határhoz, de elkéstem. Már csak annyit láthattam, ahogy átlépik együtt a határt és akárhogy kiabáltam Philip után, mintha nem hallott volna… A mai napig élesen él emlékeimben a kép, ahogy egyre távolodnak Thunder Bay-től és még csak vissza sem néznek…
Az a nap teljesen megváltoztatott. Magamba zuhantam, persze. De valahol mélyen végleg eltört bennem valami, mintha elvesztettem volna az érzéseimet. Akkor megfogadtam, történjék bármi, én nem török meg és nem fogom átlépni azt a határt. Én nem fogok elmenekülni. Persze, könnyebb a fájdalom helyett a feledést választani, de én nem fogom!
Egyetlen és legfőbb célom azóta, hogy kiderítsem, mi is ez az egész, mi okozta és hogyan lehetne visszacsinálni. Vissza akarom helyezni Thunder Bay-t a térképre. Ez az oka annak, hogy én a legtöbb ittenivel ellentétben továbbra is nézek tévét és szinte minden szabadidőmet az Interneten töltöm, válaszok után kutatva. A bátyám idiótának nevez miatta, ha ő meglátja, egyből lekapcsoltatja velem a tévét, ő nem bírja elviselni, de én nem vagyok hajlandó homokba dugni a fejem. Ami őt illeti, sosem volt túl szoros a kapcsolatunk, de tudjuk, hogy csak egymásra számíthatunk, így ha nem is nagy szeretetben, de egymást a szükséges mértékben segítve élünk együtt.
A másik ember, aki még fontosabb szerepet tölt be az életemben, az Julie. Kiskorunk óta ismerjük egymást, már az általánosban is osztálytársak voltunk. Ami azt illeti, sosem állhattuk egymást. Mindig azt gondoltam, hogy Julie egy elkényeztetett, idegesítő kis hisztérika, aki ráadásul indokolatlanul népszerű és túl könnyen megkap mindent. Idegesített, ha csak egy ponttal véletlenül jobban sikerült egy dolgozata, mint az enyém, vagy őt dicsérték meg valami miatt, nem engem, őt jelölték valami posztra, feladatra, nem engem. Amióta csak emlékszem, állandóan rivalizáltunk egymással és ha szóba álltunk, abból mindig veszekedés lett, válogatott sértéseket vagdostunk egymás fejéhez.
Akkor változott ez meg, mikor Philip átlépte a határt. Ő jött oda hozzám vigasztalni a kávézóban, ahol magamba roskadva ültem. Talán akkor beszéltünk először normálisan egymással. Rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem is olyan vészes, mint amilyennek gondoltam, sőt, kifejezetten kedves lány. Ironikus, hogy mindig olyankor kapok az életembe egy új barátot, szerelmet, valakit, akire támaszkodhatok, mikor a határ elvesz tőlem vagy valakitől egy másikat. Pont így volt Philippel is. Azért persze vigyázok, nem akarok többé túlzottan ragaszkodni senkihez, nehogy megviseljen, ha esetleg elhagyná a várost.
Bár Julie és a bátyám is állítja, sosem tenne ilyet. De ugyanezt mondta egykor a nővérem és Philip is. Mindenesetre arra tettem fel jelenleg az életem, minden szabad percem, hogy kiderítsem végre, mi folyik itt és hogyan lehetne visszafordítani. Julie az egyetlen ember, akiben látok potenciált arra, hogy talán segítsen nekem, ha beavatom, hiszen a bátyám komplett idiótának néz. De akár segítséggel, akár egyedül, én akkor is folytatni fogom a kutatást és a végére fogok járni ennek az egésznek. Nem hagyom, hogy ez a nyomorult határ tönkretegye az életem, elvegye az álmaim, a szeretteim! Vissza fogom szerezni az életemet és a szabadságomat, kerül, amibe kerül!

„Mióta itt élünk rég, a szívünk harcban él, a vérünk mennyit ér?”